Sikertörténetek: Demeter István-Hunor, Márton Áron Gimnázium, Csíkszereda

Google+TwitterFacebook

Demeter-Istvan-HunorKiváló tanáraim voltak. Olyan szerencsés körülmények között végezhettem el a tanulmányaimat, hogy időszakonként nem csak egy vagy két kiváló tanártól tanulhattam, hanem sokszor úgy éreztem, hogy az osztályomat tanító tanárok szinte kivétel nélkül kiváló szakemberek és egyben nagyon jó pedagógusok is. Elemi iskolás koromtól a matematika tanulására ösztönöztek és nemcsak otthonról édesanyám és a nagyszüleim, hanem a tanító bácsim, majd Simon József matematikatanárom. A középiskolában úgy hozta sors, hogy hosszabb-rövidebb ideig négy matematikatanárom is volt: Tamási Csaba, Benedek Gyula, Kánya Gyula és Kovács Katalin. Mindannyian másak, de mindannyian remekek voltak. Iskolai tanulmányaim alatt végig a matematika volt a kedvenc tantárgyam, az a tantárgy, amelyre a legtöbb időt fordítottam. Másrészt viszont a többi tantárgyat is remek emberek által tartott órákon, leckék által ismerhettem meg. Nem csoda, hogy szerettem az iskolát.

Amikor a középiskolába felvételiztem, akkor találkoztam először az informatikával. Pontosabban csak a tudomány megnevezésével, és igazából semmiféle fogalmam nem volt arról, hogy mit is takar. Nem volt könnyű a kezdet, de rövidesen az egyik legjobb lettem az osztályban, amihez nagymértékben hozzájárult Kiss László tanárom is. Tizenkettedik osztály elején még ingadoztam, hogy valamilyen közgazdasági szakon vagy informatikán fogom folytatni. Az első évharmad elejére viszont egyértelművé vált, hogy az informatika terén fogok továbbtanulni. Így is történt, és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar tannyelvű informatika szakán végeztem.

Ekkor, akárcsak a csoporttársaim, én is kacsintgattam a külföld felé, de családi okok miatt jobb volt maradni. Lassacskán elkezdtem itthon szétnézni, hogy hol dolgozzak. Nem akartam tanár lenni. Habár édesanyám is pedagógus, ezért nem volt idegen számomra ez a hivatás. Másrészt, ahogy már leírtam, nagyon szerettem a tanáraimat és az iskolát. De tudtam, hogy ez egy nagyon nehéz hivatás. Az egyetem alatt egy évig tanítottam a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban egy informatika szakos osztályt, és ott alkalmam volt kipróbálni, hogy mennyire tudok helyt állni ezen a pályán, és tetszett. Nagyon tetszett! De fiatal fejjel valami könnyebbre és nem utolsósorban, jobban megfizetett munkára vágytam. Az édesanyámnak köszönhetem, hogy tanár lettem, mert beadta a dossziémat a Megyei Tanfelügyelőségre a címzetes tanári vizsgák iratkozási időszakában, és a vizsga reggelén a szó szoros értelmében elkergetett vizsgázni. Így lettem 2002-ben a Márton Áron Gimnázium, volt iskolám címzetes tanára. Nagy lelkesedéssel és lendülettel kezdtem el tanítani, azt hittem, hogy mindenkit meg tudok tanítani az algoritmikus gondolkozásra és a számítógép programozásra. Ez nem mindig jött össze :), de azt hiszem még most is ugyanolyan lelkesedéssel és lendülettel tanítok, mint kezdetben.

Az első tanítási évben még nem is sejtettem, hogy mennyire kegyes volt hozzám a sors, mert emberek között, és ami még fontosabb, emberekkel dolgozhatok. Ma már nehezen tudnám elképzelni magam programozóként, szoftverfejlesztési projektmenedzserként, vagy egy cég vagy szoftver marketingstratégiáján gondolkozni. Úgy vélem, hogy ebben a világban az ember a legfontosabb. Minden más csak az embert hivatott szolgálni. Nincs annál nagyobb öröm, mint látni, ahogy az irányításom alatt alakulnak, fejlődnek az ifjú kiváló elmék. Mindezért köszönettel tartozom tanáraimnak, akiktől nem csak szakmai tudást szereztem, hanem a kiváló oktatási módszereiket elemezve pedagógiai és módszertani szempontból is rengeteget tanultam, és végül, de nem utolsó sorban édesanyámnak, aki nélkül valószínűleg nem lennék tanár.

Google+TwitterFacebook